A történetünk egészen a gimnáziumig nyúlik vissza, méghozzá egy katedrás fizikateremig. Mindkettőnk választása a fizikasávra esett, és ekkor még nem is tudtuk, hogy mint az atom részei között, köztünk is erős kölcsönhatás lép majd fel. Szerettünk volna közelebb kerülni egymáshoz, amit eleinte mondvacsinált alkalmakkal tettünk. Ilyen volt a közös könyvtárlátogatás, ami tíz perc könyvtárban töltött időt, majd több óra parkban beszélgetést jelentett. Mindig is szerettük a másik humorát, talán ezzel is nyertük meg egymást először, a sok faviccel, amivel másokat a világból kergettünk ki – az első Messenger beszélgetéseinket is többek között ez éltette. Az első csókunkkal is ez a tündérmese folytatódott, amikor Mártélyon a naplementében a holtág előtt ültünk, és szerelmet vallottunk egymásnak. Az élet egyik nagy kihívása egyben a felköltözésünk is volt Budapestre. Fel kellett nőnünk a feladathoz, és az együttélést is viszonylag hamar elkezdhettük. Ez sok-sok csiszolódást jelentett, de még több új dolgot hoztunk egymás életébe. Mindketten a másikat arra motiváltuk, merjen belevágni új dolgokba, hajmeresztő ötletekbe, és a világot is egymás szemében tovább színeztük. Amikor jelnyelvet kezdett az egyikőnk tanulni, a másik órákat töltött a városban, hogy aztán kávéval várja. Az együtt töltött időt sosem pazaroltuk, megismertük egymás társaságát, egyetemét, sőt sokszor belógtunk egymás óráira is. A szép emlékeink közé tartozik az is, amikor esőben álltunk a főváros egyik félreeső kapualjában, és mi csak nevettünk, futottunk egyik fedett résztől a másikig. Jó minderről írni, mert tudjuk, hogy erre a pillanatra vártunk évekig, hogy összekössük az életünket, hogy aztán mindez egy életen át folytatódhasson tovább. Az életünk tényleg sokat változott időről időre, de mindig volt számunkra a szeretteink mellett egy biztos pont: hogy évek telhetnek el, akkor is órákat tudunk átbeszélni, és ami fontos, egymás mellett családot találtunk.